A várva várt nap.

Aznap csodálatos reggelre ébredtünk.A Napot épp hogy csak észre lehetett venni,de már akkor csodálatosan sütkérezett a borús márciusi felhők mögött.

Szokásomhoz híven, elkéstem a suliból.
Azon a napon 8 órám volt és én már alig vártam,hogy vége legyen a napnak,hisz' minél hamarabb otthon akartam lenni,akkor még nem tudtam hogy miért.
Letudtuk az órákat,elköszöntem Racheltől -  barátnőmtől-,s rohantam haza.
Mikor beléptem otthonom ajtaján anya egy levelet lobogtatott a kezében.
- Kicsim,leveled jött!Az angliai egyetem küldte!!Na,nyisd ki gyorsan! -nyaggatott.
Nem kellett kétszer mondania, a következő pillanatban feltéptem a borítékot,s lázasan olvastam a hosszú sorokat, melyek így csak még hosszabbnak tűntek.Viszont amikor a végére értem,nem akartam hinni a szememnek,jobbnak láttam ha elolvasom még egyszer.A sírás fojtogatott,egy hang sem jött ki a torkomon.
- Mi az,kislányom? Csak nem sikerült?!- sikítozott anya,s kikapta a kezemből a már-már teljesen összegyűrt papírt.
Csendben vártam,hogy anya is végig fussa a mondatokat,bár még ha akartam sem tudtam volna megszólalni. Amikor anyának könnybe lábadt a szeme,nem bírtam tovább.Sikítás tört fel a torkomból,s anya velem ugrándozott körbe-körbe a házban.Amikor végre meg tudtam szólalni,megragadtam a telefont,s tárcsáztam legjobb barátnőm,Bella számát,hiszen együtt adtuk be a jelentkezésünket Angliába,csak éppen nem ugyanarra az egyetemre. Meghallottam barátnőm hangját a telefonban,s meglepődve tapasztaltam hogy köszönés helyett egy nagy sikítással üdvözöl.Egyértelmű volt a helyzet.Mindkettőnket ugyanaz a boldogság várt otthon. Körülbelül másfél órát beszéltünk -nagyrészt sikítoztunk- ,közben anya magamra hagyott a szobámban,mondván 'hadd tomboljam ki magam a barátnőmmel'.
- Ezt nem hiszem el,már 6 éve erre várunk,s most itt van a kezemben ez a levél,és..ilyen nincs! -mondta Bells.
- Én megmondtam,hogy sikerülni fog! -mondtam.
- Pontosan! Azt hiszem,most megyek és elújságolom mindenkinek!
- Rendben! -nevettem
- Szia!
- Szia -mondtam,s letettem a telefont.
Nem nagyon tetszett,hogy csak ennyi ideig beszélgettünk erről,viszont érthető,hogy dicsekedni szeretne,hiszen van mivel. Én azonban reméltem,hogy Bella lefoglal ma estére,de ez a program ugrott. Így hát muszáj voltam saját magamat elfoglalni valamivel.Ötletem sem volt,hogy mivel tudnám elütni az időt,s még csak este hét óra volt. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit,bár tudtam: akármit csinálnék,úgysem tudnék 100%-ban arra koncentrálni.
Végül megpróbáltam valamennyit tanulni,hiszen másnap még iskola volt. Bár Bella lazán közölte velem,ő ma egy szót sem fog tanulni,de én fontosnak tartottam,s úgyis unatkoztam volna..
Körülbelül 21:00 -ig tanultam,majd elmentem tusolni.
Mikor végeztem mindennel,megágyaztam,s bebújtam a meleg takaróm alá. Végre volt egy kis időm átgondolni ezt az egész hihetetlen helyzetet. Legalább egy órán keresztül csak forgolódtam az ágyban,nem tudtam aludni,izgatott voltam.Már alig vártam,hogy ilyen sok idő után  találkozhassak Bellával. Nem sokkal azután, hogy elmerültem legédesebb álmaimban,a telefonom hangjelzése ébresztett fel. SMS Bellától:
- Olyan remek híreim vannak számodra, mint még soha!
Természetesen így még nehezebb volt visszaaludni. Az izgatottság nem engedte lecsukni szemeimet.

Csodálatos reggelre ébredtem,kivételesen kipihent voltam. A Nap sugarai káprázatos táncot jártak szerény kis szobám függönyén. Egyedül voltam. Anya és apa már elmentek dolgozni, nővérem pedig Budapesten volt..
- Enyém a ház! - gondoltam,hogy ha egy filmben lennék biztos,hogy ez a mondat hagyná el a számat.
Ezen tűnődve rápillantottam az órára. Reggel hat óra volt. Még rengeteg időm volt az indulásig, így kiballagtam a mosdóba, hogy felfrissítsem az arcomat.  Mikor végeztem, visszamentem a szobámba és a szokottnál is több időt szántam aznapi ruhám kiválasztására. Először belebújtam egy cicanadrágba, viszont nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Majd egy fehér ruhát és egy barna kötött pulcsit vettem fel, s a drapp színű táskámmal párosítottam öltözékemet. Reménykedve néztem rá az órára, hátha elfogyott az időm, s már indulnom kell. Reményeim kudarcba fulladtak, még mindig volt háromnegyed órám indulásig. Lebattyogtam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt. Farkaséhes voltam. Gyorsan csináltam magamnak valami finom reggelit, majd jóízűen elfogyasztottam az ebédlőasztalnál. Szinte büszkén állapítottam meg, hogy most az egyszer nem fogok elkésni a suliból. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy a hajam valószínűleg még mindig a tegnap esti kontyban van, szóval elég érdekes látványt kelthettem.
- Remek ! - mormogtam magamban,s elindultam a lépcső felé.

Gyorsan behuppantam a padba, egyenesen Rachel mellé. Ő egy gyors, baráti öleléssel üdvözölt - másra nem is lett volna idő, hisz' az ajtóban megjelent a tanár. Számomra a történelem óra egy örökkévalóságnak tűnt. A tanár valamelyik töri tételről hablatyolt meg-megszakítva mondandóját, mikor engem és Rachelt kellett csitítania. Tipikus. Ekkor a kicsengő a megkönnyebbülés hangja volt. 
Aznap 7 hosszú órám volt és olyan szinten elfáradtam,hogy amikor hazaértem,csak beestem az ágyamba,párnáim közé. Előkotorásztam a telefonomat táskám legaljából és remegő kezekkel ütöttem be Bella számát,hiszen el sem tudtam képzelni,hogy miféle hír lehet ennél nagyszerűbb.
- Mondd már! - sürgettem Bellát,amikor beleszólt a telefonba.
- Várj egy percet - intett le.
- Tegnap óta várok.. - fortyogtam.
- Rendben. Szóval.. tudom hogy téged mennyire foglalkoztat a londoni lakás és az ezekkel kapcsolatos témák.. - kezdte el várva várt mondandóját.
- Igen - hadartam.
- És tegnap keresgéltem a neten és az egyik weboldalon megtaláltam Szentmiklósy Tímea telefonszámát. Ő hozzánk hasonló diákoknak segít, akik külföldön szeretnék folytatni tanulmányaikat. Biztosít nekünk lakást az egyetem közelében és viszonylag olcsón! - bökte ki a nagy hírt.
- Bella ez fantasztikus hír! Ezzel annyi problémánk oldódott meg! Egy tündér vagy! - áradoztam a telefonba,már-már könnyes szemekkel.
- Szeretlek! - mondta.
- Nem mellesleg, hétvégén megyek hozzátok! - kérdésnek szántam, de ez inkább közlés volt.
- Természetesen! - mosolygott a telefonba.
Ezek után még közölte, hogy mik az elvárásai tőlem Angliával kapcsolatban. Természetesen nekem is vannak elvárásaim, viszont ezt majd csak később árulom el neki!

Prológus

Amikor először megláttam még nem gondoltam volna,hogy ilyen komolyan fogunk kötődni egymáshoz. Ahogy telt az idő,egyre többet beszélgettünk,és már mondhatni mindent elmondtam neki. Megbíztam benne és a legrosszabb időszakomban is mellettem állt. Amikor annyira ki voltam készülve,hogy lelkileg teljesen a padlón voltam,sírógörcseim voltak.. de amikor megöleltem valamiért nem tudtam sírni. Akármilyen rosszul voltam,amikor megláttam nyugalom töltött el,mai napig sem értem,hogy csinálta. 2 év alatt olyan szinten egymás részévé váltunk,hogy az hihetetlen. És ez akkor is így van és lesz,ha nem úgy alakulnak a dolgok,ahogyan elterveztük.

 Volt,amikor veszekedtünk,de azok is csak kisebb hülyeségek miatt történtek. Volt,amikor féltékenykedtem és volt amikor ő is,de ez is csak azt bizonyítja hogy mennyire szeretjük egymást. Bevallom,most is féltékeny vagyok,de tudom,hogy ennek így kellett lennie,nekem itt a helyem neki pedig ott. A távolság kihívásra készteti a barátságunkat, csakhogy megmutassa,mennyire is hiányozhat nekünk valaki. És nem mellesleg neki köszönhetem,hogy van célja az életemnek! Eddig semmi ötletem sem volt,a bizonytalanság felsőfokán álltam, aztán jött ő és egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életemet. Miatta jutottam el idáig,miatta csinálok mindent 'jól' és miatta tartok ki. Ő a támaszom,a jobb kezem,nélküle már az őrület határán állnék. És ha az életem múlik rajta,akkor is megvalósítjuk az álmunkat,mert ha én nem is,de ő érdemel ennyit! Miatta megcsinálom és küzdök folyamatosan minden problémával szemben ameddig nem sikerül. Minden nehézségnél rá gondolok és azt mondom,hogy miatta megéri! Egyszerűen lényegtelen,hogy mikor és hol,de vele akarok élni.